Télapó itt van...

Télapó itt van,
Hó a subája,
Jég a cipõje,
Leng a szakálla,
Zsák, zsák, teli zsák,
Piros alma, aranyág.

Két szarvas húzta
Szán repítette,
Gömbölyû zsákját
Száz fele vitte.
Zsák, zsák, teli zsák,
Piros alma, aranyág

Csendes éj ....

Csendes éj! Szentséges éj!
Mindenek nyugta mély;
Nincs fenn más, csak a Szent szülepár,
Drága kisdedük álmainál,
Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál!

Csendes éj! Szentséges éj!
Angyalok hangja kél;
Halld a mennyei halleluját,
Szerte zengi e drága szavát,
Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít!

Csendes éj! Szentséges éj!
Szív örülj, higgy, remélj!
Isten Szent Fia hinti reád,
Ajka vígaszt adó mosolyát,
Krisztus megszületett, Krisztus megszületett!

Mennyből az angyal

Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok,pásztorok,
hogy Betlehembe sietve menve lássátok,lássátok!

Istennek fia, aki született jászolban,Jászolban,
ő lészen néktek üdvözítőtök valóban,valóban.

Mellette vagyon az édesanyja, Mária,Mária.
Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent fia,szent fia.

El is menének köszöntésére azonnal,azonnal,
Szép ajándékot vivén szívükben magukkal,magukkal.

Ó szép fenyő!

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, hűséges a te lombod!
Te zöld vagy nemcsak nyáron át, de télen is, ha hó leszállt.
Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, hűséges a te lombod.
Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, hűséges a te lombod.

Ó, szép fenyő, ó jó fenyő, nagyon tetszel te nékem.
Karácsonytájt oly érdemes fa egy sincs, oly örvendetes.
Ó, szép fenyő, ó jó fenyő, nagyon tetszel te nékem.

Ó, szép fenyő, ó jó fenyő, ruhádtól hadd tanuljak!
Reményed és hűséged ád erőt minden időkön át.
Ó, szép fenyő, ó jó fenyő, ruhádtól hadd tanuljak!

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülõgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tõle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tõle:
fehér már az utca
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye-
de reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Esik a hó térdig ér már....

Esik a hó, térdig ér már.
Hóból épült hófehér vár.
Benne lakik egy hóember,
hócsatázni velünk nem mer.

Csináljunk egy igazán jót!
Hozzuk elõ a kis szánkót!
Egyik húzza, másik tolja,
csússzunk le a domboldalba!

Nagy a hó igazán, fut a sí meg a szán.
Hej, hó, lecsúszik a Jani meg a Ferkó.

Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem

Anyu, végy egy
hegyet nékem
olyan magasat,
ha elfárad, ráülhessen
csúcsára a nap –
erdejében madár szálljon,
rókakölyök, õzfi játsszon –
olyan hegy legyen!

Aztán végy egy tavat nékem,
de olyan nagyot,
egyik partról a másikra
el nem láthatok.
Hadd bámulják a sirályok,
ha én azon vitorlázok –
olyan tó legyen!

Aztán végy nekem egy rétet,
piros, sárga, kék
virágokkal legyen telis-
tele az a rét –
ahány tücsök odagyûljön,
hogyha kérem, hegedüljön –
olyan rét legyen.

Ha csak ez a kívánságod,
könnyen tehetem,
meg se veszem, amit kérsz, és
mégis megveszem:
tiéd már a Mátra, Börzsöny,
Balatont is néked õrzöm
s mind a réteket!

Ha tavasz jõ, hoz új zöldet,
a tél zúzmarát,
hogyha zöldben, ha ezüstben,
tiéd minden ág –
tiéd mind kert, a lanka,
cinke, rigó, búbos banka
s mennyi szép madár!

Öreg folyó jár dúdolva
parti fák alatt,
bukfencezik kövön, sziklán
sok kicsiny patak –
Szólj nekik! Csak arra várnak,
s mintha volna kezes nyájad:
mind hozzád szalad!
mind hozzád szalad!

Tündérmese

Születésnap

Böjtinek már napok óta szúrta valami a bal szemét. Mintha parányi tövis vagy nagyranőtt homokszem szúródott volna bele, ami minden pillanatban hasító, égető fájdalmat szült. Mindenfélével próbálkozott az apró boszorkány: állott vízzel borogatta, cickafark virággal simogatta, csengőlinkás kenőccsel kenegette, de hiába, a szúrás, égés, hasítás csak nem akart elmúlni.

- Hát engem már ez a homok, tövis, apró fullánk, porszem-óriás, ki tudja, miféle micsoda is csak bánt? Nem elég, hogy fájdalom rejlik testemben-lelkemben, hogy még az ág is húz, ha kilépek az ajtón? Nem elég, hogy elfordulnak tőlem a bokrok és a fák, elmenekülnek előlem a madarak, rejtekükbe bújnak az állatok? Hogy engem senki sem szeret? Nem elég, hogy én vagyok a rettegett és csúf Böjti boszorkány? Most még a szemembe is beleköltözik a fájdalom? Miért? Mondjátok meg nekem, miért?

Böjti fáradtan és kétségbeesetten huppant az ágy szélére. Talán választ sem várt kérdéseire, csak maga alá húzta vézna lábait, próbált elbújni hatalmas szoknyája ráncai közé. Próbált nem-lenni, hátha akkor egyszeriben minden megváltozik. Ha eltűnik örökre, ha nem lesz többé Böjti, talán eltűnik a fájdalom is szeméből, testéből-lelkéből. Ha nem Böjti lesz, az ágak lehajolnak hozzá, megsimítják arcát puhazöld leveleikkel, a madarak a vállára szállnak és neki énekelnek, az állatok pedig a tenyeréből isznak harmatcseppeket. Ha nem Böjti lesz, minden és mindenki szeretni fogja. De hogy mi lesz, ha nem ő lesz többé, hogy mi akar lenni, nem tudta a boszorkány. Csak azt tudta, hogy valami más. Valami vagy semmi.

Már éppen sikerült Böjtinek végleg eltűnnie, semmivé foszlania, köddé-porrá-kámforrá-hamuvá válnia, amikor újra fájdalom hasított szemébe. Mintha valaki sikított is volna, de hát senki sem volt a kicsi házban Böjtin kívül. A tárgyai, kincsei, titkos csodái pedig nem tudtak sikítani.

- Na tessék! Puff neki! Még csak el sem tűnhetek e világból!

Szomorúan nézett körbe a szobában, de semmi különöset nem tapasztalt. Minden a helyén volt, mint előtte, egyetlen lélek, még egy árva bogár sem lépett be a házba.

- Biztosan én sikítottam fájdalmamban - gondolta az apró boszorkány -, pedig nem szokásom. Lekászálódott az ágyról, és a tükörhöz lépett. Ez volt a leghatalmasabb bútordarab a szobában, és Böjti boszorkány ezt a tükröt szerette a legjobban minden kincse közül.

- Te sem válaszoltál a kérdésemre - nézett mélyen a tükörbe. - Már benned sem bízhatom?

- Nem válaszoltam, mert megint csacsiságot kérdeztél. Értelmetlen kérdésre nincsenek válaszok- mondta a tükör mély hangján. - Mi az, hogy senki sem szeret? Én talán senki vagyok? És az árvacsalán, meg a bogáncs, akiket Berkenye anyótól kaptál, és folyton a kedvedet keresik? Ők is senkik talán? És tündér nagyapó és tündér nagyanyó minden ajándéka? A kövek, a kavicsok, a titkokat őrző ládikák, a varázsfüves üvegcsék, a hatalmas égszínkék baldachinos ágyad, a kemencéd, a mosdótál, a mindenféle vicik-vacak kincs? Ők talán senkik és semmik?

- Nem úgy értettem, ne haragudj. Csak... csak tudod az más. Ti szerettek engem, tudom. Ti tudjátok, milyen is vagyok valójában, de mégis... Én arra vágyom, hogy átölelhessem a világot, és a világ, minden teremtett lélek, minden ember, állat, madár és növény is szeressen. Ehelyett elfordulnak tőlem. Azt mondják, csúf és gonosz vagyok. Valóban, milyen is vagyok? Mutasd meg, kérlek!

- No jó, nem bánom, megmutatom - mondta a tükör. - De ígérd meg, hogy nem kérdezel többé ilyen butaságokat és nem sikítasz akkorát, hogy megrepedezik tőle a varázsfoncsorom.

- Megígérem, bár valójában nem én sikítottam. Épp készültem eltűnni, amikor... No jó, megígérem, csak mutasd.

A tükör erre nőni kezdett, egyre hatalmasabbra. Először halvány, majd mind élesebb fény villózott az üveglapja mélyén, aztán lassan megjelent Böjti alakja. Alacsony, vézna boszorkány. Haja egyetlen szalmasárga boglya, csontos madárvállain tarka nagykendő. Kezei feketék, mint a szurok, hatalmas égkék szoknyája folt hátán folt, harisnyájából kikandikál lábának három ujja. A szalmaboglya hajkorona alatt szomorú tekintetű arc nézett vissza a tükörből. Csillogó, kék szempár, kárminpiros ajkak, huncut gödröcskék az orcákon, de az arc közepén - mintha valami betolakodó volna - tömpe, vörös orr tanyázott, aminek hegyén csúf, zöldes-sárgás-kékes bibircsók billegett. Nagyot sóhajtott Böjti, amikor meglátta bibircsókját, fekete kezeit, kuszán rendetlen haját. Eszébe jutott minden perc és óra, amit azzal töltött, hogy eltüntesse ezeket a csúfságokat, mindhiába.

Aztán a tükörben más kép villant föl. Először a szoba jelent meg minden tárgyával együtt. Asztal, ágy, székek, szekrény, árvalányhaj-függönyök, pókháló-csipkék, ládikák, üvegcsék, csészék és kancsók, a kemence, a kakukkos óra, a megszámlálhatatlan vicik-vacak. Aztán már látszott az előszoba, a padlásfeljáró, a padlás és a pince is. Majd a ház képe villant föl, a toldozott-foldozott tarka falak, apró ablakok, a kémény melletti pici torony, a mézszínű cserepek, a falra imitt-amott felkapaszkodó borostyánindák és a holdsarlót mintázó vastag tölgyfaajtó. A ház képe hirtelen távolodni kezdett, és már látszott a hatalmas szikla is, amin a magányos épület állt. A szikla alatt láthatóvá vált a kanyargó Zúgó patak sebes vize és a környező erdő sűrű lombsátra, ami alatt áthatolhatatlan sötétben éltek az erdőlakók.

Hirtelen éles fény szakította meg a képek hömpölygését. Böjti a szeme elé kapta kezét, annyira vakította az erős fehér ragyogás. Gyönyörű rózsafa kerítés jelent meg a tükörben. Magas, vörösrózsákból font kapu nyílt rajta, mögötte hatalmas kert rejtőzött. A kép lassan megmozdult és mintha elindult volna a rózsakapu rejtette kert csillogó, színes kövekkel teleszórt útján. Mindenfelé furcsa alakú és színű fák és virágok nyújtózkodtak, mind boldogan mosolygott. A kert végében feltűnt egy magas épület. Minden fala átlátszó hegyikristályból készült, az ablakkereteket ametisztből faragták, az ajtót ezernyi színű drágakövek díszítették. A ház előtt hosszú, megterített asztal állt, körülötte tündérek és szellő-lányok, herkentyűk és udvari bolondok, manók, törpék, és ki tudja, miféle szerzetek nyüzsögtek. Középen, az asztal mellett foglalt helyet tündér nagyanyó és tündér nagyapó. Nagyanyó ölében kicsi szőke lány ült, és tele szájjal kacagott. - Ó, be szép - gondolta Böjti elbűvölten.

Az asztalon hatalmas torta állt, három kicsi gyertyával a tetején. A kislány tapsikolt, és éppen készült elfújni a gyertyákat, amikor... Amikor hirtelen elsötétült a tükör, vészes morajlás hallatszott, mintha a világ összes tengere-óceánja egyszerre vetett volna hatalmas hullámokat. Erős fekete fény áramlott ki az üvegből. Fekete fény, fekete ragyogás, ami minden képet elnyelt.

- Hol van? Hol vannak? Tükör, mi történt a kislánnyal? Hová tűnt minden? - kérdezte Böjti kétségbeesetten.

A tükör nem válaszolt, de lassan szétoszlott a homály, és egy szőke kisfiú képe jelent meg üveg felszínén. Ő is kacagott, egy forrás mellett üldögélt, és apró kavicsokkal játszott. Aztán hirtelen ez a kép is eltűnt, és Böjti saját alakját pillantotta meg a tükörben. Még mindig megbabonázva állt ott. Bár boszorkány volt, és ismert néhány varázslatot, ilyet még sohasem látott. Milyen furcsa és csodálatos volt minden! És milyen félelmetes a sötét! Böjti megint erős szúrást érzett a szemében, nagyot sóhajtott.

- Bárcsak tudnék sírni - szólt a kis boszorkány -, most telesírnám az egész szobát. De én még azt sem tudok. Mondd, tükör, mit jelent mindez? Ki volt az a kislány a nagyanyó ölében? Hol van az a csodálatos kert? És a kisfiú, ki volt?

- Ne kérdezz semmit - válaszolta a tükör -, csak figyelj és fülelj. Minden kiderül a maga idejében, de ahhoz meg kell tanulnod látni és hallani.

- Tükör, kedves barátom, ma igazán gonosz vagy velem. Nem válaszolsz a kérdésekre, nem segítesz rajtam. Kire számíthatnék, ha rád nem?

- Mondtam már, hogy ne kérdezz semmit. A csöndben talán könnyebben meghallod a választ a kérdéseidre. Talán megpillanthatod, amit látni kívánsz.

Böjti szót fogadott a tükörnek. Becsukta a szemét, hátha újra láthatja a szétfoszlott csodákat. Megjelent előtte tündér nagyanyó arca, mögötte felbukkant tündér nagyapó bozontos alakja - ez a két emlékkép maradt csak meg gyermekkorából - mosolyogtak rá, aztán hallani lehetett nagyanyó lágymeleg hangját: - Ne félj, kicsi kincsem! Ne félj soha! Minden átok megtörik egyszer. Eljön a segítség, hogy újra megtaláld magad, és a homály mélyéről újra felderengjen a fehér ragyogás. Ne félj, és ne feledd, ki vagy!

A kép eltűnt, Böjti pedig megint szomorúan ült le az ágya szélére. Fogalma sem volt arról, ki is ő valójában. Csak azt tudta, amit mások mondtak róla. Nem emlékezett arra, honnan jött és hová tart. Csupán valami fényes és lágymeleg érzést őrzött a szívében nagyapó és nagyanyó képe mellett, és néhány apró tárgy emlékeztette valamire, ami örökké elveszett. Böjti próbált minden emlékmorzsát előcsalogatni fejéből, hátha megtalálja kérdéseire a választ.

Először fényt látott megint, aztán sötétet. Majd mintha zötykölődni, döcögni kezdett volna vele a szoba, egy szekér hátuljában érezte magát, hatalmas ládák között a sötétben. Megjelent egy arc, meleg barna szempár. Puha, simogató kezek ölelték át: Berkenye anyó kezei. A jóságos boszorkánytündér házának képe villant föl, ahol mindent megtanult, amit csak lehetett füvekről, virágokról, madarakról, állatokról. Itt tanult meg varázsfőzetet készíteni, szelet ébreszteni, esőt fakasztani, alvó lángot felszítani. Berkenye anyó még arra is megtanította, hogyan változtasson át felhőt báránnyá, vadrózsát szép lánnyá, egeret békává. Csak saját magát nem tudta átváltoztatni Böjti.

Eszébe jutott, hogyan hozta ide, ebbe a házba Berkenye anyó, amikor a boszorkányság minden csínját-bínját kitanulta. Emlékezett utolsó szavaira is: „Gondjaidra bízom ezt a házat, mától tiéd. Itt megtalálhatod mindazt, amit keresel, és az lehetsz, aki vagy”. Ám Berkenye sem mondta meg neki soha, ki ő, és a nagy feketeségről sem ejtett egyetlen szót sem. Rejtély és titok, átok vagy gonosz varázslat pókhálóként szőtte be napjait. A madarak és állatok féltek tőle, pedig nem tett semmi rosszat. Mindenki elkerülte, csak a ház és a benne lévő tárgyak vették szeretettel körül. Néha-néha kimerészkedett az ajtón, elment a szikla pereméig, onnan nézte a Zúgó patakot, a folyton változó erdőt, hallgatta a madarak énekét. Amikor pedig a véletlen erre sodort egy-egy vándort, akiket Böjti mindig örömmel fogadott, azok mind elfutottak előle. „Csúf vagy. Biztosan gonosz is vagy, boszorkány” - mondták, meg sem várva, hogy Böjti szóljon egyetlen szót.

- Meg kell tudnom, ki vagyok. - mondta Böjti. - Elmegyek, megkeresem Berkenye anyót, felkutatom tündér nagyanyót és tündér nagyapót. Meg kell találnom a kristályházat, a kislányt, a csodakertet. Világgá megyek. Halljátok? Világgá megyek!

Ezt az utolsó mondatot már szinte kurjantotta Böjti, mintha egy csapásra elpárolgott volna minden keserűsége. Felugrott az ágyról, odalibbent a nagyszekrény elé, kinyitotta az ajtót és a háta mögé dobált mindenféle ruhát és cipőt, kendőt, sálat, szoknyaaljat. Aztán egyetlen ugrással a nagyláda mellett termett, derékig belehajolt, matatott, kutatott, majd egy pici bőröndöt húzott elő.

- Na, ez éppen jó lesz - sóhajtott izgatottan. - Ebbe aztán minden belefér. – Így is volt. A parányi bőröndben elfért a hegynyi ruha, sőt még a Varázsszó-tár is, egy-két varázsfüves üvegcse - ki tudja, hátha szükség lesz rájuk a hosszú úton -, kavicsok és válogatott apróságok. Az előző nap sütött gyömbéres kalács maradványait is eltette a boszorkány, meg egy üveget, amiből már csak a friss forrásvíz hiányzott.

- No, majd azt is szerzek valahol - mondta Böjti, és megint a tükörhöz lépett.- Nem bánod, ha elmegyek, és egy kicsit magadra hagylak? Hamarosan visszajövök, meglásd, és akkor már nem leszek többé szomorú.

- Menj, ha menned kell, de ne feledj el bennünket - válaszolta a tükör.

- Ne feledj el! Ne feledj el! - hallatszott minden felől. Mocorgott az egész szoba, minden tárgy búcsúzott Böjtitől. Még a ház falai is suttogtak, nagyokat pöfögött a kémény, táncoltak a függönyök, és kakukkolt az óra.

- Hiányozni fogtok nekem - suttogta Böjti -, de magammal viszem emléketeket, és itt hagyom nektek az enyémet. - Azzal becsukta a bőrönd tetejét, fejébe nyomta boszorkány-kalapját, megragadta seprűjét. - Gyertek, benneteket magammal viszlek - és már ki is repült az ajtón.

- Irány a fény! - adta ki a parancsot a seprűnek. - Várj csak, először menjünk a Zúgó patak forrásához, csak azután induljunk a fény felé. - A seprű nagy kört írt le a ház fölött, integetésformán, aztán a forrás irányába indult. Böjti izgatott örömmel gondolt mindarra, ami előtte állt. Alig várta, hogy újra találkozhasson Berkenye anyóval, aki bizonyára útba igazítja majd. Képzelete sebesen száguldott előre, így alig vette észre az arcába csapó éles böjti szelet. Amikor pedig észrevette, még vidámabb lett.

- Hiszen ma van a születésnapom! Már teljesen elfelejtettem nagy szomorúságomban. Nagyszerű! Születésnapon útra kelni nagy szerencsét jelent! Azt jelenti, hogy hamarosan megtudhatom a választ kérdéseimre - széles jókedvében még dalra is fakadt a boszorkány, és azon gondolkodott, milyen tortát varázsoljon magának, amikor a forráshoz érkezik, hiszen egy születésnap csak akkor ér valamit, ha torta is jár hozzá. De nem volt sok ideje ezen gondolkodni, mert már meg is érkezett.

A Zúgó patak forrását magas fák vették körül, a víz egy óriási sziklából tört elő. Böjti most nem törődött vele, hogy elhajolnak előle a fák, elmenekülnek a madarak. Nem érdekelte, hogy mi van, csak az volt a fontos, hogy mi lesz. Biztos volt benne, hogy ami most következik, sokkal de sokkal jobb lesz mindennél, ami eddig történt vele. Leszállt a seprűről, kinyitotta az apró bőröndöt, elővette a hatalmas, bőrkötésű könyvet és az üveget. Megtöltötte a palackot. Találomra ütötte fel a Varázsszó-tárt, keresett egy tortát varázsló versikét, amikor megtalálta, fennhangon szavalta:

Harpacs-marpacs kék bükköny

áfonya és mácsonya

erdő esti alkonya

torta-formán

kerekedjél, sokasodjál

zamattal telj, ízesre kelj

születést most ünnepelj!

Böjti nem értette, hogyan lehet bükkönyből és mácsonyából torta, de valójában egyetlen varázsmondóka értelmét sem tudta megfejteni. Mintha ezek a szavak kissé esetlenek lettek volna. Mintha lett volna jobb is, igazabb is, de végül is ez nem az ő dolga. Ő csak egy egyszerű boszorkány volt, nem ő találta ki a varázsszavakat, és a lényeg, az ízletes születésnapi torta ott volt előtte a füvön. Böjti letette a könyvet, és hozzálátott az evéshez.

- Kár, hogy nincsenek barátaim, most megvendégelhetném őket - mondta kissé lógó orral, de mielőtt újra elszomorodott volna, felpattant, és nekiállt pakolni. – Elég volt a szomorúságból mára! - nyúlt a könyve után. Ekkor megint élesen belehasított szemébe a fájdalom, olyan erővel, hogy Böjti megszédült, és a szeméhez kapott. Aztán pislantott egyet, és a fájó bal szeméből hatalmas, diónyi könnycsepp buggyant elő, végiggurult az arcán, majd egyenesen a Varázsszó-tár fedőlapjára pottyant, ott is gurult tovább, végig a betűkön, míg végül eltűnt a fűben. Böjti megbabonázva állt. Nem értette, mi történt, hiszen még soha életében nem ejtett egyetlen könnyet sem. Mire a csepp után kapott volna, az már eltűnt a puha fű között.

- Ez a könnycsepp gyötört már napok óta - gondolta -, de most már megszabadultam tőle, és ez a fontos. - A könyvet is beletette a bőröndbe, felpattant a seprűre és újra kiadta a parancsot: - Irány a fény! A seprű pördült egyet, felemelkedett és távolodni kezdett. Böjti hátra se nézett, újra Berkenye anyóra gondolt, és mindarra, ami várta.

Pedig ha hátra nézett volna, egy madárszárny-suhantásnyit sem ment volna tovább. A háta mögött, a fűben, épp ott, ahol a hatalmas könnycsepp eltűnt, egy szőke kisfiú állt, és nézte a távolodó boszorkányt. Felemelte karjait, mintha kiáltani akart volna, de egyetlen szó sem hagyta el torkát. Később, amikor a boszorkány alakja már eltűnt a távolban, mégis feltört belőle egy szó. Egyetlen szó.

- Csiribiri.

Hull a hó

Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom,
Télapó zúzmarát fújdogál az ágon.

A kis nyúl didereg, megbújik a földön:
„Nem baj, ha hull a hó, csak vadász ne jöjjön!”

Parányi ökörszem kuporog az ágon,
Vidáman csipogja: „Süt még nap a nyáron!”

Weöres Sándor: Suttog a fenyves

Suttog a fenyves, zöld erdõ,
Télapó is már eljõ.
Csendül a fürge száncsengõ,
Véget ér az esztendõ.
Tél szele hóval, faggyal jõ,
Elkél most a nagykendõ.
Libben a tarka nagykendõ,
Húzza-rázza hűs szellõ.
Suttog a fenyves, zöld erdõ,
Rászitál a hófelhõ.
Végire jár az esztendõ,
Cseng a fürge száncsengõ

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélybõl fölzengõ
- csing-ling-ling - száncsengõ.
Száncsengõ - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.
Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdõ
- csing-ling-ling - száncsengõ.
Száncsengõ - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

Hull a pelyhes......

Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó!
Minden gyerek várva vár, vidám ének hangja száll.
Van zsákodban minden jó, piros alma, mogyoró,
Jöjj el hozzánk, várunk rád, kedves öreg Télapó!

Nagyszakállú Télapó, jó gyermek barátja.
Cukrot, diót, mogyorót rejteget a zsákja.
Amerre jár reggelig, kis cipőcske megtelik.
Megtölti a Télapó, ha üresen látja.

Arany János: Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek," - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851, április 10.