VILÁGSZÉP VASZILISZA

Élt a nevenincs királyságban egy kupec. Tizenkét évet élt házas­ságban, mégis csak egy lánya született, Világszép Vaszilisza. Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: „Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hama­rosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a baj­ból.” Azután megcsókolta a kislányt és meghalt. A kereskedő meggyászolta a feleségét ahogy illik, aztán azon kezdte törni a fejét, hogyan házasodhatna meg újra. Mivel jó ember volt, nem kellett lepkehálóval keresnie az új menyasszonyt, de a leg­inkább egy özvegyasszony tetszett meg neki. Nem volt épp fiatal, két leánya is volt neki, épp Vasziliszával egykorúak; gondolta: bizonyára tapasztalt háziasszony és jó anya. A kereskedő feleségül vette az öz­vegyet, de nagyot csalatkozott, mert az asszony bizony nem volt jó anyja Vasziliszának. Vaszilisza volt a falu legszebb lánya, a mosto­ha és a lányai irigykedtek szépségére, nehéz munkákkal gyötörték, hogy a sok fáradságtól megaszalódjon, széltől és naptól megfeketedjen, pokollá tették az életét! Vaszilisza mindent zokszó nélkül tűrt, napról napra csak gömbölyödött, szépült, bezzeg a mostoha és a két lány gonoszságuknak kö­szönhetően egyre csak száradt és csúnyult, pedig egész nap egy fű­szálat, annyit sem tettek keresztbe. Hogy történhetett ez? Vasziliszá­nak segítségére volt a bábuja. Nélküle ugyan hogy boldogult volna ennyi munkával! Inkább nem is evett, hogy a bábunak hagyja meg a legjobb falatokat. Este, mikor már mindenki lefeküdt, magára zár­ta a kamra ajtaját, ahol lakott és nekilátott, hogy megetesse a bábut: „Babácska, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem. Itt élek apám házában, örömömet mégsem lelem, a gonosz mostohám addig nem nyugszik míg el nem kerget. Taníts meg, hogyan éljek, hogyan birkóz­zak meg mindezzel?” Hogy a bábu megvacsorált, tanácsot adott, nyug­tatgatta, csitítgatta, reggelre pedig minden munkát elvégzett. A bábu napközben is mindennel elké­szült: felásta a veteményest, meglocsolta a káposztát, vizet hordott, a kályhát is befűtötte, s Vaszilisza ezalatt pihent a hűsön és virágot szedett. A bábu még azt a gyógyfüvet is megmutatta Vasziliszának, amelyik jó a napégésre. Ilyen szépen éldegélt Vaszilisza a bábucskájával. Eltelt néhány év: Vaszilisza felnőtt és eladósorba került. Minden városi legény kéredzkedett hozzá háztűznézőbe, de a mostoha a két lányával még csak nem is fogadta őket. A mostohát a méreg kerül­gette, s így válaszolt a kérőknek: „Nem engedem a legkisebbiket előbb férjhez!” Kitessékelte a kérőket a házból, s minden mérgét Vasziliszán töltötte ki. Történt aztán, hogy a kereskedőnek hosszú időre el kellett utaz­nia. A mostoha, míg az ura távol volt, másik házba költözött, a sű­rű, sötét erdő mellé. Ebben az erdőben, a tisztás közepén egy kuny­hó állt, a kunyhóban pedig a vénséges Baba-jaga lakott: senkit nem engedett közel magához, s csemegének emberhúst evett. A költözkö­dés után a kereskedőné mást sem tett, mint ilyen-olyan ürüggyel az erdő­be küldözgette a számára oly gyűlölt Vasziliszát, ám a lány mindig szerencsével tért haza: a babácskája mutatta számára a helyes utat és nem hagyta, hogy Baba-jaga háza tájára tévedjen. Beköszöntött az ősz. A mostoha mindhárom lányra kiosztotta az estéli munkákat: az egyiknek csipkét kellett verni, a másiknak haris­nyát kötni, Vasziliszának pedig fonni. Eloltotta a gyertyákat az egész házban, csak egyet hagyott égni ott, ahol a lányok dolgoztak, ő pedig nyugovóra tért. Munkálkodtak a lányok. A gyertya már a csonkján égett, mire az egyik mostohalány egy csipesszel úgy csinált, mintha meg akarná igazítani a lángot, ehelyett – az anyja szavát követve – ügyetlenséget tettetve eloltotta a gyertyát. „Most mitévők legyünk?” – kérdezték a lányok. „Az egész házban nincs fény, s még nem fejeztük be az esti munkát. El kell sza­ladni tüzért a vén banyához!” „Nekem világítanak a csipkeverőtűim! – mondta az, amelyik a csipkét verte. – Én ugyan nem megyek!” –„Én sem megyek – mondta az, amelyik a harisnyát közötte. – Eridj te a banyához!” – és kilökdösték Vasziliszát a szobából. Vaszilisza elment a kamrájába, megterített a bábujának, megetet­te és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenve­désem: tüzért küldenek a Baba-jagához, ő meg majd felfal engem!” A bábu megvacsorázott, s a szemei csillogni kezdtek, mint két csil­lag. „Ne félj semmit Vasziliszuska! – mondta. – Menj, ahová külde­nek, csak engemet mindig tarts magadnál. Semmi baj nem érhet a banyánál, ha szót fogadsz.” Vaszilisza összeszedelődzködött, a bábu­ját a ruhája zsebébe tette, keresztet vetett, nekiindult a sötét, sűrű er­dőnek. Reszketett a félelemtől, de csak ment, ment. Hirtelen egy fehér lovas vágtatott el mellette: fehér volt a ruhája, fehér a lova, fehér a nyerge is. Vir­radni kezdett. Ment tovább. Egy vörös lovas poroszkált el mellette: vörös volt a ruhá­ja, vörös a paripája. Felkelt a Nap. Vaszilisza egy álló nap és egy éjszakán át gyalogolt, csak a követ­kező nap estéjén ért arra a tisztásra, ahol a vénséges Baba-jaga háza állt. A kunyhó kerítését emberkoponyákból rakták, a szemük meg­volt még; kapu helyett emberi lábszárcsontokat, kilincs helyett el­száradt emberi kezeket, zár helyett éles fogakkal teli szájat lát­ni. Vasziliszának a szörnyűségektől a földbe gyökerezett a lába. Hir­telen feltűnt egy fekete lovas. Fekete ruhában, fekete paripán oda­ügetett a banya kapujához, s mintha elnyelte volna a föld, eltűnt. Be­állt az éjszaka. Ám nem sokáig tartott a sötétség: a kerítésre rakott csontfejek szembogarában fény lobbant, és az egész tisztás fénybe borult, mintha csak nappal volna. Vaszilisza remegett a félelemtől, de nem tudván, merre futhatna, nem mozdult. Hamarosan irtózatos zaj támadt az erdő felől, faágak csikorogtak, száraz levelek ropogtak, az erdőből előbukkant Baba-jaga. Famozsárban ült, karókkal hajt­otta magát, vesszőseprű simította el a nyomát. Odaért a kapuhoz, meg­állt, körbeszaglászott: „Fúj! Orosz szagot érzek! Ki van itt?” Vaszilisza odalépett halálra váltan az öregasszonyhoz, földig hajolt előtte és így szólt: „Én vagyok az, anyóka! A mostohám lányai engem küld­tek hozzád tüzért.” – „Jól van – mondta a Baba-jaga –, ismerem őket, itt maradsz hát nálam, ha megdolgozol érte, kapsz lángot, ha pedig nem, megeszlek!” Aztán a kapukhoz fordult és elkiáltotta magát: „Hé, erős rete­szeim, nyíljatok, széles kapuim táruljatok!”A kapu kitárult és a ba­nya süvítve beviharzott, Vaszilisza követte, aztán a hátuk mögött új­ra bezárult a kapu. Belépve a szobába a banya nagyot nyújtózkodva lefeküdt és így szólt Vasziliszához: „Add csak ide, ami a kemencében sül: éhes vagyok.” Vaszilisza világosságot gyújtott, világítottak a kerítésről behozott koponyák szemgödrei, s hordta a kemencéből az ételt a banya elé; tíz jó ember is jóllakott volna belőle. A pincéből kvászt hozott, mézet, sört és bort. Mindent megevett, mindent megivott a vénség. Vasziliszának csak egy kis káposztalevest hagyott, a kenyér végét, meg egy darabka malachúst. Majd lefekvéshez kezdett készülni a Baba-jaga és így szólt: „Mikor holnap elmegyek, gondod legyen rá, hogy az ud­vart felseperd, a viskót kitakarítsd, az ebédet megfőzd, vasald ki az ingeket, majd menj, és a veremből hozz fel egy negyed mérő búzát és válogasd ki az ocsút belőle! De kész legyen minden időre, különben felfallak!” Ahogy befejezte a banya a parancsolgatást, rögtön hor­kolni kezdett, Vaszilisza pedig a bábuja elé tette a maradékokat, sí­rásra fakadt és így szólt: „Egyél kedves, egyél szépen, hallgasd meg a szenvedésem: nehéz feladatot bízott rám a vén banya, és azzal fenye­get, hogy felfal, ha nem teljesítem időben! Segíts rajtam!” A babácskája így felelt: „Ne félj semmit, Világszép Vaszilisza! Vacsorázz meg, imádkozzál és feküdj le, a nappal okosabb az éjszakánál!” Vaszilisza jó korán felébredt, Baba-jaga már talpon volt, kipil­lantott az ablakon, hát látja, hogy a csontfejek szemgödreiben pis­lákolni kezd a fény, közeleg a fehér lovas: hamarosan megvirrad. Baba-jaga kiment az udvarra, füttyentett, mire előtte termett a seprű, a karók és a famozsár. Elvágtatott a ház előtt a vörös lovas, felkelt a Nap. Baba-jaga beleült a mozsárba, kiszáguldott az udvar­ról a fakarókkal hajtva magát, a nyomait gondosan elsöpörve. Vaszi­lisza egyedül maradt, körülnézett a banya házában, rácsodálkozott a nagy bőségre, amit látott. Épp azon törte a fejét, hogy melyik munkához fogjon legelőször, de látja ám, minden el van már végezve. A babácska épp az utolsó ocsúszemeket válogatta a búzából. „Jaj, kis megmentőm! – mondta Vaszilisza a bábujának. – Megóvtál a bajtól!” „Már csak az ebédet kell megfőznöd” – válaszolta a bábu, miközben vissza­mászott Vaszilisza zsebébe. „Isten segedelmével készítsd el az ételt, majd pihenj, ahogy jólesik!” Estére Vaszilisza megterítette az asztalt, és várta a vén banyát. Szürkülni kezdett, eliramodott a kapu előtt a fekete lovas, mire egé­szen besötétedett: csak a koponyák világítottak. A faágak csikorog­ni kezdtek, a száraz levelek ropogni, közeledett Baba-jaga. Vaszi­lisza elébe ment. „Mindennel végeztél?” – kérdezte a banya. „Nézd meg magad, anyóka!” – felelt Vaszilisza. Baba-jaga mindent átné­zett, bosszankodott egy sort, hogy nem talált semmi kivetnivalót, és azt mondta: „No, jól van!” Aztán elkiáltotta magát: „Hűséges szol­gáim, szívbéli barátaim, őröljétek le a gabonámat!” Megjelent három pár kéz, felkapkodták a gabonaszemeket és elvitték, nem is látta Va­szilisza, hova. Baba-jaga degeszre ette magát, lefekvéshez készülő­dött és újra elsorolta a másnapi tennivalókat Vasziliszának: „Végezd el mindazt, amit eddig, csak ráadásként a kasból hozd be a mákot, és szemenként válogasd ki homokból, valaki gonoszságból homokot kevert hozzá!” – mondta a vénség, majd a fal felé fordult és horkolni kezdett, Vaszilisza pedig nekiállt megetetni a bábuját. A bábu miután evett, ugyanazt felelte, mint tegnap: „Imádkozzál Istenhez, feküdj le, aludj, meglásd Vasziliszuska, reggelre minden el lesz végezve!” Reggel Baba-jaga megint elrepült a mozsarában, Vaszilisza meg a bábu minden munkát elvégeztek. A vénasszony megjött, mindent alaposan átvizsgált, aztán így kiáltott: „Hűséges szolgáim, szívbéli barátim, sajtoljátok ki a mákból azt olajat!” Megjelent a három pár kéz, megragadták a mákot és elvitték, Vaszilisza nem is látta, hova. Baba-jaga leült falatozni, s amíg evett, Vaszilisza csendben álldo­gált mellette. „Miért nem beszélgetsz velem?” – kérdezte Baba-ja­ga – „Megnémultál tán?” – „Nem mertem szólni – válaszolta Vaszi­lisza –, de ha megengeded, szeretnék pár dolgot megkérdezni tőled.” – „Kérdezz csak, de tudd, nem minden kérdés vezet jóra: aki kíván­csi, hamar megöregszik!” – „Csak arról kérdeznélek, amit útközben láttam, mikor hozzád tartottam: ellovagolt mellettem egy fehér lovas, fehér lovon, fehér ruhában. Ki ő?” – „Ez az én fényes hajnalom” – válaszolta a Baba-jaga. „Azután egy vörös lovas jött, vörös lovon, tetőtől-talpig vörös ruhában, hát ő kicsoda?” – „Ő az én vörös na­pocskám!” – válaszolta a banya. „És mit jelent a fekete lovas, ame­lyik itt, a kapud előtt vágtatott el mellettem, anyó?” „Ő az én sötét éjszakám, mindannyian hű szolgálóim.” Vasziliszának eszébe jutott a három pár kéz is, de hallgatott. „Miért nem kérdezel még?” – szólt a banya. „Eleget kérdeztem, hisz te magad mondtad, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik.” „Na­gyon helyes, hogy csak arról kérdezősködsz, amit az udvaron kívül láttál, és amit itt bent, arról nem! Nem szívlelem, mikor kipletykálják a dolgaimat, mert aki ilyent tesz, azt megeszem. Most én kérde­zek: hogy sikerül ennyi munkával boldogulnod?” „Édesanyám ál­dása segít nekem!” – válaszolt Vaszilisza. „Hát így állunk! Takarodj innét te megáldott gyermek. Semmi szükség itt az ilyenekre!” Kiráncigálta Vasziliszát a házból, kilökdöste a kapun, lekapott egy vi­lágító szemű csontfejet a kerítésről, feltűzte egy bot végére, odaad­ta és azt mondta: „Itt van a tűz a mostohatestvéreidnek, vigyed, hisz ezért küldtek ide.” Vaszilisza futásnak eredt, kezében a világító koponyával, mely csak hajnalhasadtával kezdett parázslani. Másnap estére ért haza. Ahogy közeledett a kapujukhoz, először el akarta dobni a csontfejet. „Már biztos nincs szükségük otthon a lángra!” – gondolta Vaszilisza. De a csontfej egyszerre suttogni kezdett: „Ne dobj el, vigyél a mostohá­hoz!” Feltekintett a mostoha házára, és mivel egyik ablakban sem pis­lákolt gyertya, úgy döntött, hogy beviszi a koponyát magával. Elő­ször kedvesen fogadták és elmesélték, hogy azóta hogy elment, nem volt a házban se tűz, se fény és hogy saját maguknak nem sikerült tüzet csiholni, ha pedig a szomszédból hoztak tüzet, menten elaludt, ahogy a küszöböt átlépték. „A te tüzed aligha alszik majd el!” – mondta a mostoha. Behozták a koponyát a házba, a lángoló szemek haragosan tekintettek a mos­tohára és lányaira! Szinte égettek! S nem is volt hova bújni e tekin­tet elől; addig üldözte őket, amíg reggelre teljesen szénné nem égtek mindhárman. A koponya egyedül Vasziliszát nem bántotta. Reggel Vaszilisza elásta a csontfejet a földbe, lelakatolta a házat, elment a városba és ott bekéredzkedett egy idegen öregasszonyhoz. Ott éldegélt és várta az apját. Egyszer így szólt az anyókához: „Unatkozom így ölbe tett kézzel, nénike! Menj, hozzál nekem a legfinomabb lenből, nekiállok fonni.” Az öregasszony lent vásárolt, Vaszilisza dologhoz látott, csak úgy forrt a keze alatt a munka: ügyesen dolgozott, olyan sima és vékony lett a lenfonál, mint egy hajszál. Sok fonalat font, eljött az ideje a szövésnek is, de nem találtak se­hol olyan szövőszéket, ami Vasziliszának megfelelt volna, senki nem is vállalta, hogy elkészíti neki. Vaszilisza kérlelni kezdte a bábuját, az meg így szólt: „Hozzál nekem valami ócska vetélőt, egy darab fát, meg jó erős lószőrt, összeeszkábálom neked.” Vaszilisza beszerezte mindazt, amit a babácskája kért és aludni tért, a bábu meg egy éjszaka leforgása alatt kis szövőszéket készített. Tél végére elkészült a vászon is, de olyan vékonyka volt, hogy a tűbe, cérna helyett, ezt lehetett volna fűzni. Tavasszal a vásznat kifehérítették, és Vaszilisza így szólt az anyókához: „Add el, nénike, ezt a vásznat, a pénzt pedig tedd el magadnak!” Az öreg­asszony ránézett az árura és elámult: „Nem, édes lányom! Nem való ez másnak, csak a cáratyuskának! Egyenesen a palotába megyek ve­le!” Elment az anyóka a cári rezidencia kapujához, ott aztán járkálni kezdett fel s alá az ablakok alatt. Meglátta a cár és kérdi: „Mit szeret­nél, öregasszony?” – „Felségednek ritka árut hoztam, olyat, amit raj­tad kívül senki másnak nem szeretnék megmutatni.”– válaszolta az anyó. A cár megparancsolta, hogy engedjék be az asszonyt, és mikor meglátta a vásznat, igencsak meglepődött. „Mit kérsz érte?” – kér­dezte a cár. „Nincs ennek ára. Ajándékba hoztam neked.” Megkö­szönte a cár és hazabocsátotta megannyi ajándékkal az öregasszonyt. Nekiláttak a szabómesterek abból az anyagból inget varrni a cár­nak. Kiszabták, de sehol nem találtak olyan varrónőt, aki utánuk dolgozna. Sokáig keresgéltek, végül aztán hívatta a cár az öregasszonyt, és ezt mondta: „Ha meg tudtad szőni ezt a vásznat, tudjál belőle in­get is varrni.” – „Nem én fontam és szőttem ezt az anyagot, uram – felelte az anyóka –, a fogadott leányom készítette.” – „Hát akkor varrja meg ő maga!” Hazament az öreganyó és mindent elmesélt Vasziliszának. „Tudtam, hogy ez a munka sem várat magára!” – mond­ta Vaszilisza. Bezárkózott a szobájába és munkához látott, megállás nélkül dolgozott, egy tucat inggel el is készült. Az öregasszony elvitte a cárhoz az ingeket, Vaszilisza megmosako­dott, megfésülködött, felöltözött és kiült az ablak alá. Ült ott és vár­ta, mi fog történni. Egyszer csak látta, hogy az öregasszony udvara felé egy cári szolga tart; belépett a szolga a házba és így szólt: „Felséges cárunk sze­retné látni azt a mestert, aki az inget készítette, meg is jutalmazná bőségesen.” Vaszilisza eleget tett a kérésnek és megjelent a cár színe előtt. Amikor a cár meglátta Világszép Vasziliszát, egy szempillantás alatt beleszeretett. „Nem, szépségem, nem válok meg tőled soha, a feleségem leszel” – mondta, s megragadta Vaszilisza fe­hér kezét, maga mellé ültette, és azon nyomban meg is ülték a lako­dalmat. Hamarosan Vaszilisza apja is hazatért, megörült, hogy lá­nya sorsa jó fordulatot vett és ő maga is az udvarhoz került. Vaszili­sza az öreganyót is magához vette, a bábuját pedig élete végéig a zse­bében hordozta.